Istentisztelet szeretet nélkül

A nyelveken szólás a korinthusi gyülekezetnek igen sokra értékelt kegyelmi ajándéka volt, mint Isten imádásának a legfeltűnőbb formája. Istentiszteleten gyakorolták. És aki nyelveken szólt, meg volt győződve arról, hogy nem embereknek szól, hanem Istennek beszél kibeszélhetetlen titkos dolgokat (l.Kor.14,3).
Ezzel az adománnyal egyébként maga Pál is rendelkezett: “Hálát adok Istennek, hogy mindnyájatoknál inkább tudok nyelveken szólni” (l.Kor.14,18). De Pál ennél még többet is elért, hiszen ezt mondja magáról: “Hallottam kimondhatatlan beszédeket” (2Kor 12,4), olyan beszédeket, melyekét csak a mennyeiek értenek. Így, ha valaki, Pál véleményt mondhatott a nyelveken szólás értékéről.
Ezt a kegyelmi ajándékot azonban az öncélúság jellemezte. Az ember csak önmagáért gyakorolta, vele magát építette. És Pál elképzeli azt, hogy valaki az emberi beszédnek a legmagasabb fokára eljutva úgy beszélne, mint az angyalok a mennyben. De ha azt, amit beszél, nem a szeretet által mondaná, hanem beszédében csak magára gondolna, csak a maga hívő önzését, a maga nagyságát, dicsőségét keresné benne, értéktelen lenne. Olyanná lenne, mint a megütött ércdarab hangja, vagy a megpendített cimbalom. Mások számára nem lenne értelme és gyümölcse. A nyelveken szólás vallásos gyakorlatából kimaradt a másik ember. Aki gyakorolta, kegyességének központjába önmagát tette, és nem gondolt a gyülekezet építésére (l.Kor.12,12).
Ma a gyülekezetek istentiszteletének a gyakorlatában nincs benne a nyelveken szólás. De Pálnak a róla szóló tanítása számunkra egy alapigazságot fejez ki: az istentisztelet a másik ember szeretete nélkül értéktelen. Ezért figyelmezteti Jézus azt, aki adományát az oltárra vitte és megemlékezett arról, hogy viszonya az ő atyjafiával rendezetlen, hogy menyen el előbb és béküljön meg az ő atyjafiával (Mt.5,23-24).
Van olyan önző vallásosság, mely az Istent csak a maga számára igényli. Egész lélekkel keresi az Istent, de csak azért, hogy a saját üdvösségét megtalálja, külső és belső szükségeire segítséget kapjon. Ez a vallásos ember önzése, mely Krisztus evangéliumát hatástalanná teszi. Az Istennel való kapcsolatunkból nem lehet kihagyni a másik embert, a testvért. Az evangélium tanítása szerint: Nincs Atyánk testvér nélkül. Mert Isten a legnyomatékosabban éppen a vallásos embernek mondja: Urad és Istened vagyok, de úgy, mint a te testvérednek Ura és Istene. Istent nem igényelhetem csak a magam számára. Ezt tették a farizeusok: “Jaj néktek farizeusok, mert tizedet adtok a köményből, és ami nehezebb, az irgalmasságot elhagyjátok” (Mt.23,23). Az igazi kegyesség a két nagy parancsolatban áll előttünk, az Isten szeretete az ember szeretetétől elválaszthatatlan. Erre utal a próféta: “Ha eljöttök, hogy színem előtt megjelenjetek, ki kívánja, hogy pitvaraimat tapossátok. Pártoljátok az özvegyek és árvák ügyeit” (Ézs.1,12.17).
Sok bibliaolvasó ember nem tudja, hogy Jézus az utolsó vacsora alkalmával megmosta a tanítványok lábát.
Evés közben, Jézus tanítványai körében rabszolgamunkát végez. Alacsonyabbrendű munkát, mint a zsidó rabbik tanítványai, akik megmosták a mester lábát, de a mester nem mosta meg az övékét.
A tanítványok Ura és Mestere a lábmosás szolgai munkájával egy eddig érvényes rendet állít a fejetetejére.
“Ha lábaitokat megmosom, ti is kötelesek vagytok egymás lábait megmosni. Mert példát adtam nektek, hogy amiképpen én cselekedtem tiveletek, ti is aképpen cselekedjetek” (Jn.13,14-15).