5a---Próbában
Peregnek a szavak.
Gyilkos, pusztítani akaró szavak...
Árad a gyűlölet,
Mintha nem is ember mondaná,
Megsemmisítő, kegyetlen a pillanat.

Hogy lehet a szó ilyen igazságtalan?
A vád ennyire képtelen?
A harag, a gyűlölet pusztító özöne,
A mocsok, a sár irtózatos tömege
Földre dönt. Szívem szinte
Megállni készül, sír bennem a döbbenet:

Miért? Miért?
A síri, bénult csöndbe éles
Fényként hasít a felismerés:
Még élsz!
Ezért támad a sátán hada gonoszul reád!
Ezért akar elönteni a gyilkos ár!
Mert Isten irgalmas keze tart még!
Mert élsz még!

A bús kétségbeesés lázadása
Hálára változik át;
Elcsitul a fájdalom...
Ágáló szívem alázatosan
Hajlik lábad elé:

Köszönöm, hogy megtartottál!
Hogy így is megtartottál!
Hogy nem vesztem bele
Az úttalan sötétségbe,
Hogy nem szédültem bele
Az irtózatos mélységbe!
Hogy napról-napra új erőt adtál,
Hogy eddig még életben megtartottál

 5b---Reményik Sándor

KEGYELEM

Kegyelem Először sírsz.
Azután átkozódsz.
Aztán imádkozol.
Aztán megfeszíted
Körömszakadtig maradék-erőd.

Akarsz, eget ostromló akarattal -
S a lehetetlenség konok falán
Zúzod véresre koponyád.
Azután elalélsz.
S ha újra eszmélsz, mindent újra kezdesz.
Utoljára is tompa kábulattal,
Szótalanul, gondolattalanul
Mondod magadnak: mindegy, mindhiába:
A bűn, a betegség, a nyomorúság,
A mindennapi szörnyű szürkeség
Tömlöcéből nincsen, nincsen menekvés!

S akkor - magától - megnyílik az ég,
Mely nem tárult ki átokra, imára,
Erő, akarat, kétségbeesés,
Bűnbánat - hasztalanul ostromolták.
Akkor megnyílik magától az ég,
S egy pici csillag sétál szembe véled,
S olyan közel jön, szépen mosolyogva,
Hogy azt hiszed: a tenyeredbe hull.
Akkor - magától - szűnik a vihar,
Akkor - magától - minden elcsitul,
Akkor - magától - éled a remény.
Álomfáidnak minden aranyágán
Csak úgy magától - friss gyümölcs terem.

Ez a magától: ez a Kegyelem.